Verseny, avagy szavazzatok, ha melegetek van

A blog trailerét, és Verát is jelölték a versenyen, ha gondoljátok, dobjatok egy szavazatot! Köszönjük! :)

III.

A rabság kezdete

Megpróbáltam a történtek után is természetes maradni, még akkor is, ha ez szinte lehetetlennek tűnt. Az anyám hazudott, közel mindenről, míg a nővérem egy robot testben élt, és még gyilkosnak is volt titulálva. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy félek Mandyltól, vagy megbízok benne. Mikor megjelentek előttem a robotkarjai, és a csodaszép emberi arca, teljesen elbizonytalanodtam.

A gondolataimat visszatereltem a valóságba, és a körülöttem lévő tájra koncentráltam. A hatalmas palota főépületéből, egy kolosszális híd vezetett át, több száz méter magasan a pavilonig, ami egy kerek fedelű, hatalmas kert volt. Messziről nem láttam belőle túl sokat, leszámítva a gyönyörű színes virágokat, amik a Földre emlékeztettek. Tulipánok, muskátlik, rózsák. Talán egész Avantisban ez volt a legszebb hely, amit eddig láttam.

Ahogy anyámat megpillantottam, egyszerre a fejem fölött egy gyors fekete árny repült el. Az a sötét valami, akár egy sebes madár hirtelen anyám mellett ért földet, és csak akkor tudtam teljesen megérteni mi is az. Egy fekete álarcos ember volt, akit már régebben is láttam. Hirtelen, mintha rám nézne, és egy másodpercre lelassult, míg én rajta tartottam a tekintetem. Vajon ő ember, vagy robot?

Közel hajolt az előttem álló nőhöz és a fülébe súgott valamit, majd egy pillanat alatt el is tűnt.

 - Kislányom! - szólított meg derűsen. - Csodálatosan áll az avantisi viselet, látszik, hogy ide kellet volna születned - próbált vidámnak tűnni, pedig az előbb tájékoztathatták, hogy találkoztam a  bűnös nővéremmel.

 - Nem kell úgy tenned, mintha nem tudnád... - válaszoltam halkan, mire teljesen megkomolyodott, eldobva derűs arcát.

 - Gyere! - intet, és belém karolt. - A nővéredről az egész királyság tud, de nem akartam, hogy a híre hozzád is elérjen.

 - Ez esetben jobban is eldughattad volna! - fordultam felé. Tesztelnem kellet, hogy meddig bír higgadt maradni, az ő újonnan jött lányával.

 - Nem tudhattam, hogy felfedező útra indulsz - csitított, teljes nyugodtsággal. - Remélem ettől függetlenül Mandyl nem ijesztett meg nagyon.

 - Nem tudja, hogy én az igazi húga vagyok - mondtam, mire anyám arcán egy apró jel jelent meg, miszerint örül.

Ezek után egy szót sem ejtettünk Mandylról, ami arra utalt anyám szégyellte, vagy még titkolt valamit előlem.

 - Miért vagyunk itt? - kérdeztem, mikor már a híd már nem volt látótávolságban.

 - Azért hívtalak ide, hogy megismerkedj valakivel. Boltoryn lesz a férjed, és gondolom te is tudni szeretnél róla egy-két dolgot - világosított fel, mire én csak bólintottam. 

Egyszer csak egy férfit pillantottam meg, aki éppen felénk tartott. Laza volt a tartása, mégis elegáns, de a göndör hajáról rögtön Lavyt ismertem meg. Közelebb lépett, majd egyet hajolt.

 - Királynőm! Hercegnőm! Üdvözöllek titeket. Mi lusta férfiak már csak rátok várunk - közölte derűsen, míg a szemével csakis engem mért fel.

 - Ó Lavy! Nélküled jóval komorabb lenne ez a királyság. Bizonyára az édesapádtól örökölhetted - szólt hozzá anyám vidáman.

 - Bizonyára! - nevetett halkan a férfi, majd közénk lépett, míg mi a kezébe kapaszkodtunk.

 - Mindenki itt van? 

 - Igen, Királynőm - kezdték a sablonos társalgást, míg én csak erősen szorítottam Lavy kezét.

Mintha anyám ott se lett volna, rám pillantott, és láthatta, hogy izgulok, mert bizalmas tekintettel ő is erősen a karomba markolt.

 - Mit értesz mindenki alatt? - fordultam anyám felé.

 - Majd meglátod, viszont most pár percre magatokra hagylak titeket. Remélem Lavy úr nem kelt, majd rossz első benyomást.

 - Nem hinném - jegyeztem meg ironikusan, miközben anyám elsétált tőlünk. - Azt hittem, a palotában mindenki tud mindent.

 - Akármennyire is próbálja Kylliah titkolni, próbál téged teljesen elzárni a palota dolgaitól, így én nyugodtan belopózhatok hozzád - mosolygott rám kéjesen.

 - Nem hinném, hogy bármelyik hercegnő tarthatna a férje mellett egy szeretőt... - nevettem el magam naivan.

 - Látszik, hogy nem vagy tisztában a palota dolgaival. Itt annyi ágyast, vagy szajhát tarthatsz, amennyit csak akarsz. Tudod, ez egyfajta szabad világ. Őszintén, tanult embernek számítok, de a Földről hiányosak az ismereteim. Itt nálunk az Avantison a házasság csak papíron, és a szexen alapszik. Annyi a lényege, hogy örökítsd a génjeidet, és hatalomra helyezd őket. Ezen kívül csinálhatsz, amit csak akarsz - világosított fel, míg egy hatalmas erkélyszerű falhoz értünk. - Ezért is vagyok itt, és nem nősülök meg. Itt vannak a legszebb lányok az egész bolygón. Miért dobnám ezt el egyetlen nőért, aki csak megöregszik, egy nemesi birtokkal a hóna alatt? - sóhajtott egy nagyot.

 - Akkor miért nem vagy éppen most is az én szobámban, ha kiakarod élvezni az életet?

 - Jó kapcsolatot kell ápolnom édesanyáddal, hiszen, az ő engedélyével maradhatok csak itt, de a fő oknak ehhez semmi köze - rakta a kezét az erkélyre, majd rám bámult.

 - Mi lenne az az ok? - kérdeztem rá, pedig pontosan tudtam rá a választ.

 - Te, és szerintem ezt pontosan jól tudod. Itt már nem csak arról van szó, hogy hercegnő vagy, bár nem is jelentesz kihívást, mert tudom, hogy az enyém leszel - szívott egy nagy levegőt, miközben valószínűleg minden gyorsan lezajlott az agyában.
 - Nem öntelt kijelentés ez egy kicsit? - néztem rá kihívóan.
 - Nem hinném. Látom rajtad, hogy amikor rám nézel, egy apró vággyal teli mosoly ül az arcodra - érintette meg a számat, míg közelebb hajolt. - Amikor hozzád érek, te egy másodpercre megremegsz, és a pupillád kitágul, mikor a szemedbe nézek, nem is beszélve arról, hogy amikor a közelemben vagy, a szád folyamatosan egy résnyire nyitva van, mintha csak várnád, hogy megcsókoljalak  - próbáltam elhajtani a fejem, de ő megragadta a nyakam, majd visszahúzott magához. - Mikor megláttalak tudtam, hogy nekem uralnom kell téged. Kényeztetni... - halkult el, majd gyorsan hátralépett. - Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezik, de meguntam a szajhákat. Legalábbis a legtöbbet. Most egy olyan dologra vágyom, amire eddig sosem. Egy kifejezett dologra. Még sosem vágytam ennyire senkire! - lépett sebesen hozzám. - Nem tudom megfogalmazni miért, de epedek érted. Mintha csak egy mágnes lennél. Meg akarlak érinteni, és meg akarlak csókolni.
Teljesen tisztában voltam vele, hogy ez nem szerelmi vallomás volt. Nem érzett irántam többet vágynál. Ezek szerint a földi származásom ilyen nagy hatással lenne másokra? Ennyire mássá tenne az, hogy egy másik világban éltem le az eddigi életemet? Miben különböztetne ez meg a többi embertől? 
Ezzel a furcsa vonzerővel nem is lett volna probléma, csakhogy amennyire vágyat éreztek az avantisiak irántam, én pontosan ugyan úgy vágytam minden egyes avantisi emberre.
 - Ez egy emberi tulajdonság. Vonz minket, az ami nem a miénk - tettem igazzá Lavy minden szavát, egyetlen tekintettel.

 - Ugye tudod, hogy csak akkor érhetek hozzád, ha te kéred? - húzta fel a szemöldökét.
 - Hát, ha ez megnyugtat, a Földön erre nem kellene várnod - vigyorodtam el. Nem tehettem mást, hiszen csak vágyak vezettek volna. Nem engedhetek semminek, most nem.
 - A végén még... - simult teljesen mellém -, teljesen belém szeretsz - súgta a fülembe. - Pedig az nem lenne túl jó döntés - mosolyodott el ő is, és a kezembe csimpaszkodott.
 - Ajánlom, hogy életed végéig itt maradj! - tettem hozzá, mire ismét csak kuncogott. Sosem értettem, hogy bírt ilyen könnyed maradni minden percben, de az apró elégedett mosoly mindig az arcára volt festve.
Pár perc séta után elértünk a pavilon közepéig, ahol a hatalmas kerek tetőn, egy még nagyobb lyuk tátongott. A nap pontosan fölöttünk volt, így egy mesebeli hangulattal árasztotta el a kertet. Amint közelebb értünk, az építmény középpontjához, egy hatalmas domborulatot pillantottam meg, amin egy-egy nemes viseletű hölgy és férfi foglalt helyet, de a kisebb tömegből csak anyámat, és Boltoryn ismertem meg.
 - Mire kell számítanom? - kérdeztem Lavyt, aki még mindig hűségesen fogta a karom.
 - A halálnál nem sokkal rosszabb... - vonta meg a vállát.
Közelebb sétáltunk, majd a nemes férfi egy kézcsók után a többiek közé ültetett. Azok közé, akiknek meg kellet mutatnom, hogy én nem csak egy földi zavarodott hercegnő vagyok, hanem az Avantis jövendőbeli királynője.
 - Kedves urak! - állt fel anyám. - Bemutatom nektek az én kislányomat, Swyniwettet! - intett egyet felém, és én is felegyenesedtem. Mindenki engem bámult, mintha csak ruha nélkül forogtam volna előttük, kivéve Boltorynt. Ő csak nyugodt ábrázattal a homályba feledkezett. Mikor már majdnem felé fordultam volna, hirtelen Bestha jelent meg a távolban.
Sebesen anyám mellé futott, és egy halk szóváltás után mögém futott.
 - Bocsi, hogy késtem! - suttogta.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem tőle csendesen.
 - Én vagyok a súgód, ágyasod, cseléded. Az a dolgom, hogy segítsek, szóval most bemutatom az itt ülő dölyfös nemeseket - ült le mellém.
Szorgalmasan végigment minden egyes férfin, és nőn, aki csak körülöttem foglalt helyet. Bár figyelmesen hallgattam meg Bess minden szavát, mégsem tudott érdekelni, hogy mi a nevük az idegeneknek. Ők csak azért voltak itt, hogy megnézzék maguknak az új földi hercegnőcskét.
Végig csak Boltorynra koncentráltam, míg Lavy vigyorogva szórakoztatott mindenkit. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy mégis mire koncentrálhat.
Pár perc találgatás után azonban anyám újra felszólalt:
- Drága kislányom, és Boltoryn! Nem akarunk titeket tovább untatni az idősek üres fecsegésével, na meg ti is biztosan meg akarjátok ismerni egymást. Menjetek csak! - utasított minket, mire a jövendőbelim a nagy barna szemeivel rám bámult, és felállva ismét a kezét nyújtotta felém. Mióta nem láttam cseppet megnőtt a borostája, ami csak még férfiasabbá tette, de nem ez vonzott benne a legjobban, hanem a titokzatossága. Sehogy sem tudtak kitalálni, hogy mi is lehet éppen a fejében.
Közelebb léptem hozzá, és belé karoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy miről is fogunk beszélni, vagy egyáltalán nem fogunk?
Ahogy sétáltunk a kert virágai között, a szótlanságnak végül én vetettem véget.
 - Nem akarsz semmit mondani? - sújtottam le a tekintetem.
 - Mit kellene mondanom? - nézett rám kissé mogorván.
 - Azt én sem igazán tudom... Hiszen mindketten tudjuk, hogy mi lesz a sorsunk, és mit várnak tőlünk, de attól, hogy nem beszélünk nem lesz jobb.
Miután ezt kimondtam, ő csak bólintott egyet, de ismét mély hallgatásba kezdett.
 - Kérdezhetek valamit? - törtem meg újra a csendet.
 - Csak rajta - vett egy nagy levegőt.
 - Mióta tudtad, hogy te leszel a király? - mondtam cseppet naivan.
 - Már születésemkor megmondták tulajdonképpen. Akkor még apádnak élt az első felesége, Mynha. A féltestvéred Tyrhan viszont már bevonult a flottába, és ő ugye nem lehet király, ezért engem a nővérének Mahyrnak szántak. Persze miután az édesanyád lett az új királyné, ez az egész megbukott.
 - Mandyl lett volna a feleséged - vágtam közbe.
 - Igen - válaszolt, majd felemelte a fejét.
Ezek szerint én csak a harmadik jelölt vagyok - gondoltam magamban aggodalmasan. Boltoryn viszont teljesen nyugodt volt. Egyfajta higgadtság sugárzott belőle, mintha csak elfojtana valamit.
A társalgásunk múlva, újból a pavilon főterében találtuk magunkat. Bár tíz percet kettesben töltöttünk, semmit sem tudtam meg róla, csupán azt, hogy az uralkodásra nevelték, semmi mást.

¤¤¤

A többszöri hajbókolás után ismételten a szobámba vezető úton kötöttem ki. Megálltam az ajtóm előtt, és a Mandylhoz vezető útra pillantottam.
 - Meglátogassam? - kérdeztem magamtól, majd elindultam felé. Végiglépkedtem a sötét, ijesztő folyosón, ami a cellájáig vezetett, mikor a kanyarból hirtelen egy ismeretlen vágott elő. Egy gyönyörű, hosszú, barna hajú idősebb nő lépett elé a sötétből a kíséretével. Meglátva engem rögtön felismert.
 - Ó, drágám! - csapott erősen az egyik szolgálója hasára, aki majdnem összerogyott a kellemetlen ütés alatt. - Hát te lennél, Swyniwett - állapította meg, majd tágra nyitott szemekkel ismét a cselédre pillantott. Bohókásan közelebb sétált, és körbejárt. - Le sem tagadhatnád, hogy a Kigle családból vagy.
 - Ezt vehetem bóknak? - mosolyodtam el.
 - Hát persze drágám! - nevette el magát. - Ezen a bolygón, ha nem hasonlítasz teljesen az apádra könnyen megbélyegeznek. Na, de milyen modortalan is vagyok - csapott a homlokára. - Morda vagyok, a Bahyr családból. Már biztosan hallottál rólam - kuncogott, majd körbenézett. - Jó is, hogy itt vagy. Igazán elmondhatnád, hogy merre találom Kylliaht. Ami azt illeti, teljesen eltévedtünk - próbálta velem elhitetni, hogy nem tudja hol van. Pedig én teljesen tisztában voltam vele, hogy Mandylnál volt.
 - Ezen a folyosón kell végigmenni, és onnan már egyenes az út - válaszoltam, miközben a csodaszép nő egész pereputtya elment mellettem.
 - Köszönöm drágám! - intett vissza.
Ezek után már nem volt merszem lemenni Mandylhoz, így amikor a szolgák eltűntek, én is a szobám felé indultam.
 - Lavynak nem lett igaza. Anyámnak nagyon nem sikerült eldugnia engem... - suttogtam, majd benyitottam a szürke termembe. Ahogy beléptem, hirtelen Boltorynt pillantottam meg, aki az ablakomon bámult ki, majd hallva engem gyorsan megfordult.
Egyenesen a szemembe nézett, míg én csendesen becsuktam az ajtót.
 - Tudod - lépett az ágyhoz -, kétség kívül szép szobát kaptál, bár én nem kifejezetten szeretem a palotát. Nekem túl csicsás az egész - simított végig a finom ágyneműn.
 - Pedig a további életedre ide kényszerülsz - léptem közelebb. Nem akartam megkérdezni mit keres itt, sőt...
 - Ez így van - motyogta, miközben már csak centik választottak el minket. Én csak vettem egy mély levegőt, és végül mégis megkérdeztem.
 - Miért vagy itt? - csuktam be a szemem, és néztem előre, míg ő a kezével végig simította az arcom. - A kertben úgy tűnt nem akarsz hozzám érni.

 - A kertben más emberek is voltak körülöttünk. Lehet, hogy a földön a szabadban bármit lehet tenni, de itt nem - sóhajtott, majd a nyakam fölé hajolt. - Azért jöttem, hogy tisztázzak egy két dolgot. - lehelte a fülembe.
Tudtam minden szavát, és minden mozdulatát. Éreztem, hogy mi lesz a következő lépése.
Félnem kellett volna, és ellenkeznem. Védekezni előle, hiszen ő egy idegen, aki csak úgy rám mászott, de valahogy nem bírtam uralkodni magamon.
 - Nem! - hátráltam meg hirtelen. - Sajnálom, de ez most nem alkalmas. Most, nem. - suttogtam, arra várva, hogy elmenjen. Boltorynnak viszont csak mérges lett az ábrázata, és követett.
 - Én leszek a király - szorított a falhoz -, és ez azt jelenti, ha még a te kis földi fejed nem is tudja fefogni, hogy mindenki felett én fogok uralkodni - fordított meg keményen -, még a királynőmön is.
 - Hagyd abba! - próbáltam védekezni, de ahogy el akartam tolni magam, ő csak még jobban szorított. Elkezdte a nyakamat csókolni, míg én csak lehunytam a szememet. Mikor mérgesen kifakadt magából, még akkor is megőrizte a higgadtságát. Mintha csak egy másik világból való lenne.
Mikor már kezdtem volna beletörődni a helyzetbe, az ajtón hirtelen egy ismeretlen robotszerű lény lépett be.
 - ELNÉZÉST A ZAVARÁSÉRT, DE A KIRÁLYNŐ SÜRGŐSEN MAGÁHOZ HÍVATJA, SWYNIWETT HERCEGNŐ - szólalt meg recsegős hangon.
Én gyorsan kimásztam Boltoryn karjaiból, és elindultam a folyosón, szó nélkül elhagyva őt. Siettem, ahogy csak tudtam, hogy minél hamarabb kijussak a levegőre.
 - Én nem leszek senkinek a játéka! Csakis én dönthetem el, hogy mikor, és mit csinálok! - fakadt ki belőlem, majd haragra gerjedve lépkedtem ki, a híd közepéig, ahol anyám várt rám.
 - Kincsem! - szólított meg derűsen.
 - Most azonnal hívasd ide Mandylt! Beszédem van vele - jelentettem ki egyenesen.
Anyám látva, hogy mennyire határozott vagyok, rögtön intett az egyik robotnak.
 - Bár nem szokásunk az üvegcellákból kihozni bárkit is, de tekintve Mandyl származását, most az egyszer kivételt tehetek - mosolygott, hogy a kedvemben járjon.
 - Rendben, de négyszemközt beszélek vele.
 - Ez nem le...
 - Csak ketten! - vágtam anyám szavába, aki még mindig próbálta magára erőltetni a higgadtságot.
 - Vigyázz vele, hiszen gyilkos, és hazug. Bármit meg fog tenni azért, hogy kiszabadítsd - súgta anyám a fülembe, majd elment, míg én büszkén vállaltam a döntésemet. Meg kellett tudnom az igazat, és azt egyedül a nővérem adhatta meg nekem.

Pár perc várakozás után a távolból észre is vettem, ahogy Mandylt láncokra kötözve hozzák elém, két robot társaságában. Egyre közelebb érve láttam, ahogy a nővérem felismer, és rájön mindenre. Én vagyok az igazi testvére, és átvertem.
 - Vegyétek le róla a láncokat! - utasítottam a szolgákat, akik lassan engedelmeskedtek.
 - Nem félsz, hogy téged is megöllek? - vonta fel a szemöldökét Mandyl.
 - Nem, a kymondok megvédenek - vágtam rá, míg a robotoknak intettem, hogy hagyjanak mindet magunkra. - Sajnálom, hogy hazudtam neked.
 - Tudom, hogy mit akarsz kérdezni tőlem. Miből gondolod, hogy bosszúból, én is hazudni fogok?
 - Ha tényleg azt tennéd, nem kötnéd az orrom alá - sóhajtottam, míg ő megrázta a kezét, amit eddig a nehéz láncok összeszorítottak.
 - Anyánk azt fogja neked mondani, hogy hazudok neked, de gondolom ezt te is jól tudod. Hogy vetted rá, hogy kiengedjen engem? - kérdezte halkan.
 - Bármit megtenne azért, hogy a kedvemben járjon. Nem volt túl nagy feladat... - pillantottam a távolban ügyelő robotokra, akik minket kémleltek.
 - Azt hiszem tartozom neked, a húgomnak annyival, hogy elmondom az igazságot. Én sosem akartam királynő lenni. Egész életemben egy csendes nemesi birtokra akartam költözni a férjemmel, és a rengeteg kis porontyommal, de ez az álom lehetetlennek tűnt, tekintve, hogy te a Földre kerültél. Apánk persze támogatott, de egyszer csak eltűnt, pont mielőtt Tyrhannak adta volna a trónt. Kerestem mindenfelé, amikor hirtelen egy robot megragadott. A következő emlékem, hogy már ebben a testben vagyok - nézett végig magán.
 - Arra célzol, hogy Anyánk a saját utódjának akarta a trónt, és ezért tette ezt?
 - Igen. Legalábbis én ennyit tudok, és ebből ezt szűrtem le - mondta, majd gyorsan körbenézett. - Bármi történik, ne bízz senkiben! Amennyire csak tudod, húzd az esküvőt! Ne hagyd, hogy bárki irányítson! - ragadott meg, majd hirtelen a híd korlátjához nyomott. - Tedd, amit tenned kell! - súgta a fülembe, majd egy határozott mozdulattal átlökött a korláton. Én akár egy élettelen test levergődtem a híd oldalán, és a semmibe zuhantam, a több száz méteres árok legalja felé.
Itt a vége? Meghalok? Ennyi lett volna a második életem? - gondoltam a zuhanás utolsó pillanataiban. Ahogy lehunytam a szemem, ismét egy fekete árnyat pillantottam meg, majd minden elsötétült.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!       Igen, meghoztuk a harmadik fejezetet, reméljük, hogy elfogja nyerni a tetszéseteket! Köszönjük, hogy ilyen sokan támogattok minket, és a két kritikát is köszönjük! Továbbra is hozzuk nektek a részeket, és #arnyhadforever ! :)

Ha tetszett a rész nyugodtan írjátok meg a véleményeteket itt kommentben, chaten, és ha még többet akartok, akkor iratkozzatok fel, nehogy bármiről is lemaradjatok! 

- Írók